Most lesz a napokban kilenc hónapja, hogy meghoztam életem legjobb döntését és átköltöztem Tenerifére. Ebből ugyan három teljes hónapot bezárva töltöttem egy harmincöt négyzetméteres (gyakorlatilag) studió lakásban. Ebből pedig kettő hónapot teljesen egyedül.
Ami végig tartotta bennem a lelket, az a gondolat volt, hogy hamarosan eljön az a nap, amikor elhagyhatom a lakást és ez a sziget vár rám az eddig zárt ajtók mögött.
Öt napot töltöttem itt turistaként, mielőtt ideköltöztem volna és az első éjszakán már megszületett a fejemben a gondolat, hogy nem is akarok innen elmenni.
Ilyen Tenerife.
Amikor Tenerifére érkezel és az északi reptérről a 30-as busszal elindulsz nyugat felé az autópályán (mert tegyük fel, hogy jó döntést hoztál és Puerto de la Cruz-ban, az észak fővárosában foglaltál szállást), nem sok időbe telik, mire a Teide mind a 3715 méterével föléd magasodik és valószínűleg ez az első pillanat (körülbelül 15 perccel az érkezésed után), amikor nem találod a szavakat. Azonnal megérted, miért tartják a helyiek a szent hegyüknek és miért beszélnek róla úgy, mintha egy személy lenne. Ahogy mész erre-arra a dolgodra és újra és újra előbukkan, egy-egy hegyi út végében, a távolban a naplemente fényében, a különböző felhő-kompozíciók között, rájössz, hogy színesebb személyisége van, mint sok embernek.
Aztán a nyaralásod bizonyos pontján, valószínűleg el is indulsz felfelé, hogy “meghódítsd az óriást”. A parti városokból indulva, a táj percenként háromszázhatvan fokos fordulatot vesz. A városból kiérve egy darabig a banán-ültetvények szegélyezik az utadat felfelé, aminek a helyét hamar átveszi a burjánzó zöld növényzet. Hamarosan egy tábla jelzi: Koronaerdő. Innentől kezdve a kanári fenyők folytonos falat alkotnak az autóút mentén és csak néha engednek meg egy-egy pillantást lefelé, pont csak annyi időre, amíg elcsodálkozhatsz, mennyire magasan vagy már most. Eltelik fél óra. Negyvenöt perc… egy óra és még mindig nem értél fel. A hőmérséklet pedig folyamatosan csökken. A felhőtakarón áthaladva a táj teljesen megváltozik. A növényzet egyre ritkább, a vulkáni kövek egyre furcsább formákat és színeket öltenek. Míg végül megérkezel. Hogy a Marsra vagy hová, azt hirtelen nem tudod eldönteni. Annyira távolinak érzed a civilizációt, amit most egy végtelen felhő-óceán takar, hogy ha akarnál sem tudnál a mindennapi életedre és problémáidra gondolni. És az autóból kiszállva “meghallod” azt, amitől nekem az első alkalommal patakokban folytak a könnyeim: a csendet. Azt a csendet, amiben csak a saját szívverésedet hallod.
Ezen a ponton már valószínűleg felhagytál azzal, hogy számolgasd hányszor van, hogy szóhoz sem jutsz ezen a szigeten – a meglepettségtől, a csodálkozástól, a bűvölettől.
Ilyen Tenerife.
Városok, babérerdők, szőlőföldek, fenyőerdők, vízesések, pálma rengetegek a tengerparton, fekete vulkáni kőzet és egy teljesen idegen világ a felhők fölött… Ha erről mindről írni akarnék, az nem blogposzt lenne, hanem egy könyv valószínűleg.
Tenerife a Kanári-szigetek legnagyobb (és véleményem szerint a legsokoldalúbb) szigete, a legnagyobb lakossággal. Pont emiatt rettenetesen nehéz egy blogposztba belefoglalni mindent, ami számomra az egyik legkülönlegesebb hellyé teszi ezen a világon.
De a nyaralás egyszer végetér és ami marad az egy közösség és egy rendszer, amiben meg kell tanulni élni. És ez a blogposzt most leginkább erről szól.
Mielőtt idejöttem, azt gondoltam, a kanári-szigeteki emberek nagyrészt hasonlóak. Hasonló világszemlélettel, gondolkodással és értékrenddel. Tévedtem. Amikor megérkeztem és újra és újra “beleütköztem” a helyiek önzetlen kedvességébe, segítőkészségébe, elkezdtem én magam is változni: elkezdtem újra bízni az emberekben és nyitni feléjük. Ahogy zöldre, esőre és fákra vágysz magad körül, amikor már torkig vagy a saharai homokkal, vagy ahogy nyüzsgést és mozgalmat akarsz, miután másfél évig a semmi közepén éltél, úgy egy zárt gondolkodású, néhol már az unalomtól megkeseredett közösség után az itteni életimádat és egymás szeretete (akár ismeretlenül is), igazi fellélegzés volt a lelkemnek. Nem véletlenül hívják a “kedves szigetnek” (La isla amable). Ha egy érvet kéne mondanom, amiért érdemes ideköltözni, az ez lenne.
És amilyenek az emberek, nagyrészt olyan a vezetés is a szigeten. Azon túl, hogy ez az egyik legolcsóbb a Kanári-szigetek között (olyan szinten, hogy ami Fuerteventurán egy euróba kerül, az itt Tenerifén körülbelül 80 centbe – értve ezt élelmiszerre, benzinre, lakhatásra), tapasztalatom szerint ráadásul meg vagyunk “áldva” egy olyan vezetéssel, ami folyamatosan újít, javít és tervez. Nem csak azért érzed mozgalmasabbnak az életet itt, mert vannak városok, mert körülbelül egy millió másik ember is él még itt rajtad kívül, vagy mert sokkal könnyebb dolgokhoz hozzájutni, hanem mert a cabildo (a sziget kormánya) általánosságban és a városok önkormányzatai újabb és újabb kulturális programokkal, rendezvényekkel állnak elő. Legtöbbször ingyenesen. Míg az egész világ leállt körülöttünk, itt Puerto de la Cruzban élő koncertek voltak a stadionban, amit internetes közvetítésen értél el az otthonod biztonságából, ingyenes autósmozi vagy művészeti kiállítás a szabadlevegőn az óváros utcáin. Az ilyen dolgok igen csak hozzáadnak az életminőséghez.
Összefoglalva: semmilyen hely sem teljesen tökéletes, de remélem azoknak, akik kérdeztétek, milyen az élet itt nálunk, tudtam egy olyan képet festeni az alaphangulatról, ami miatt elgondolkodnak azon, hogy idelátogatnak. És ha egyszer idelátogatsz, jössz még többet is, ezt garantálom. Csak vigyázz, úgy ne járj, mint én és itt ne ragadj. 😀